A gerinc (columna vertebralis) 33-35, nagyobbára feszes ízülettel összeillesztett, alsó szakaszán össze is csontosodott csigolyából (vertebrae) álló többszörösen görbült vázrész. A törzs és a nyak vázát, egyben a test csontos tengelyét is képezi. Felső végéhez a koponya illeszkedik. Háti szakasza a bordákkal és a szegycsonttal a mellkast alkotja. Ehhez rögzül felül a felső végtag csontos váza. Alul a gerinc keresztcsonti szakasza a medencecsontokkal az alsó végtag csontos övét alkotja.

• Az első 24 csigolya valódi csigolya (vertebrae verae), melyeket elhelyezkedésük és hasonló alaki sajátságaik alapján az alábbi csoportokra különítjük el: 7 nyakcsigolya (vertebrae cervicales), 12 hátcsigolya (vertebrae thoracicae), 5 ágyékcsigolya (vertebrae lumbales).


• Az utolsó 9-11 csigolya oly nagymértékben módosul, hogy ezeket álcsigolyáknak (vertebrae spuriae) nevezzük, 5 keresztcsonti csigolya a keresztcsonttá (os sacrum) csontosodik össze, 4-6 csökevényes farokcsigolya (vertebrae coccygeae) zárja le a gerincet.

Mozgásukat tekintve a leghajlékonyabb a nyaki, a legmerevebb az ágyéki szakasz. A csigolyák és az általuk felépített gerincoszlop segítségével képes az ember a következő mozgásokra:

• előre és hátra, ill. jobbra és balra hajlítás,
• hossztengely körüli forgás,
• rugómozgás (az agy védelmére).

A valódi csigolyák közös tulajdonságai

A csigolyák részei a csigolyatest (1), a csigolyaívek (2), a harántnyúlványok (3), az ízületi nyúlványok (4), a tövisnyúlvány (5) és a csigolyalyuk (6).

A csigolyatest

A csigolyák has felé eső része a korong alakú csigolyatest (corpus vertebrae), mely szivacsos csontállományból áll, és kívülről számos érrel átlyuggatott tömör, de vékony (0,35-0,5 mm) kortikalis réteg fedi. Egymás felé szivacsos jellegű, de vékony üvegporcréteggel fedett, lapos felszínekkel zárulnak.

• A csigolyatestek fő biomechanikai funkciója az, hogy viseljék a gerinc nyomóterhelését, mely a test súlyából és az izmok által kifejtett erőkből következik. Ennek megfelelően a csigolyatestek dimenziói növekednek a nyaki régiótól a lumbális felé.


• A trabekuláris (csontgerendákból felépülő) állomány viseli a függőleges nyomóterhelés legnagyobb részét, s a kortikális rész egy olyan erős struktúrát alkot, mely még inkább ellenáll a csavarásnak és a nyíró erőknek.

A csigolyaívek

A csigolyatest hát felé eső, két oldalsó részéről erednek a csigolyaívek (arcus vertebrae), melyek a csigolyatesttel a csigolyalyukat (foramen vertebrale) fogják közre. A csigolyalyukak (a többi csigolyával) összességükben alkotják a gerinccsatornát (canalis vertebralis), és a gerincvelőt körbezárva védik azt.

A csigolyaívek eredésénél felül és alul bevágás található (incisura vertebralis superior et inferior). Két csigolya bevágásai a csigolya közti lyukat (foramen intervertebrale) fogják közre, mely az idegek kilépési helyéül szolgál.

• E lyukak mérete változik mozgás közben, és akár el is nyomhatja az ideget.

A nyúlványok

A csigolyaívről erednek a csigolyák nyúlványai. Oldalfelé és a legtöbb csigolyán kissé hátrafelé a harántnyúlvány (processus transversus), hátul középen a páratlan tövisnyúlvány (processus spinosus), és a felfelé, ill. lefelé irányuló páros ízületi nyúlványok (processus articularis superior et inferior), amelyek révén két szomszédos csigolya egymással két-két ízületet (tehát minden csigolya négyet) alkot.

Nyakcsigolyák

A nyaki gerinc 7 csigolyából (C₁-C₇) és 32 ízületből áll. A koponyával közvetlenül érintkező 1. nyakcsigolya és még az utána következő 2. is jelentően eltér a többitől, ez a többi csigolyától eltérő szerkezet teszi lehetővé, hogy a nyaki gerinc a szilárdságának megőrzése mellett sokoldalú mozgékonysággal rendelkezzen.

1. nyakcsigolya

A fejgyám (atlas) az általános csigolyaidomtól nagymértékben eltér. Teste nincs, tömegesebb része az oldalsó massa lateralis (1), mely két ívben, hátrafelé az arcus posterior-ban (2), előrefelé pedig az arcus anterior-ban (3) folytatódik. Az elülső íven hátrafelé tekintő kis ízfelszín a fovea dentis (4) a 2. nyakcsigolya fognyúlványával (dens axis) ízesül.

A massa lateralisból oldal felé rövid harántnyúlvány ugrik ki, amely egy lyukat (5) tartalmaz (foramen transversarium). Ez a lyuk (a 7. csigolya igen szűk nyílása kivételével) a többi nyakcsigolyán is megtalálható, és együtt függőleges csatornát képeznek kétoldalt, melyekben fontos verőér (arteria vertebralis), vénák és szimpatikus idegek futnak.

A massa lateralison felfelé tekintő két ízfelszín (fovea articularis superior) a nyakszirtcsont condylusai ízfelszíneinek befogadására, a lefelé tekintő lapos ovális ízfelszínek (fovea articularis inferior) a 2. nyakcsigolyával való ízesülésre szolgál.

A közvetlenül a massa lateralis mögött haladó vályúban (6) fut az artéria vertebralis és az első cervicalis ideg.

2. nyakcsigolya

Az epistropheus (axis) csak annyiban tér el a többi nyakcsigolyától, hogy teste felfelé a fognyúlványba (1) megy át. Ezen elöl kis, porcborítású ízfelszín található az elülső atlasív fovea dentisével való ízesülésre.

• Hátsó oldalán is van egy kis, porcborítású felszín, amely az atlas elülső ívét belül áthidaló szalagon levő porcbetéttel ízesül.

Az atlas alsó felszínei az axis testén felül a fognyúlvány két oldalán vállszerűen kiemelkedő területen elhelyezkedő, háztetőszerűen lejtő ízfelszínekkel (2) érintkeznek. Az axis alsó felszíne már tökéletesen megfelel a többi nyakcsigolya idomainak.

A felső két nyakcsigolya nem képez csigolya közti lyukat (foramen intervertebrale), a 2. cervicalis ideg a facies articularisok mögött lép ki (3).

3-7. nyakcsigolya

A csigolyatest (1) kicsiny, tégla alakú, a szomszédos csigolyák testei nyeregszerű vájulatokkal illeszkednek össze.

A harántnyúlványok (2) két gyökérrel erednek a csigolyatestről és az ívről, ill. két gumóra válva (melyek valójában bordacsökevények) is végződnek. A két rész fogja közre a foramen transversarium-ot (3), ill. a közöttük lévő vályúban lépnek elő a nyaki szakasz gerincvelői idegei.

A tövisnyúlvány (4) általában rövid, végül fecskefarokszerűen kettéoszlik. A csigolyalyuk háromszög alakú.

• A 7. nyakcsigolya (vertebra prominens) gumóban végződik, és erősen kiemelkedik hátra, kissé lefelé irányulva, ezért jól kitapintható tájékozódási pont.

Az ízületi nyúlványok rövidek, és lefelé haladóan illeszkednek össze a szomszédos csigolyák ízületi nyúlványaival.

Hátcsigolyák

A háti gerinc 12 csigolyából (Th₁-Th₁₂) áll, melyek mérete nagyobb, mint a nyaki csigolyáké.

A csigolyalyuk (1) szűkebb, kör alakú, a csigolyatestbe (2) hátulról bemélyed.

A csigolyaív eredéséhez (3) közel a test felső és alsó oldalán egy-egy bemélyedt, porccal borított felszínrész, a fovea costalis (4) szolgál a bordafej ízesülésére.

A harántnyúlvány (5) ferdén hátrafelé irányul, rövid, vaskos, gumószerű végének elülső felszínén bemélyedt ízfelszín, a fovea costalis transversalis (6) szolgál a borda gumójával való ízesülésre.

• Az 1. és a lengőbordák (11. és 12.) kivételével minden borda feje két szomszédos csigolya testén (a saját csigolya felső és a felette levő csigolya alsó fovea costalisával), ill. gumója a saját csigolya fovea costalis transversaliával ízesül.

A tövisnyúlvány (7) hosszú, rézsútosan lefelé irányul, és egymást zsindelyszerűen szorosan fedik. Széles lemezszerű, alsó részein előretekintő ízfelszínek (8) helyettesítik az alsó ízületi nyúlványokat. A felső íznyúlványok (9) rövidek, ízfelszíneik a frontális síkban hátrafelé tekintenek.

Ágyékcsigolyák

Az ágyéki gerinc 5 csigolyából (L₁-L₅) áll, melyek mérete nagyobb, mint a háti csigolyáké, és előre domború ívet mutatnak.

Nagy, felülnézetben bab alakú testük, és az aránylag szűk háromszög alakú csigolyalyuk a legjellemzőbb rájuk.

A csígolyaívről eredő hosszú és karcsú nyúlvány, a processus costarius (1) bordacsökevény. Az igazi harántnyúlvány csökevényes, járulékos gumó (2) formájában maradt meg.

A tövisnyúlványok bárd alakúak, hátrafelé kinyúlnak, és köztük is elég tág rések mutatkoznak.

Az ízületi nyúlványok (3) igen erősek, ízfelszíneik szagittális állásúak, a felsőké befelé, az alsóké kifelé néző homorulattal, ill. domborulattal.

Keresztcsont (os sacrum)

Öt keresztcsonti csigolya (S₁-S₅) összecsontosodásából keletkező előregörbült, ékhez hasonló csont.

Felső része a tömegesebb basis ossis sacri (1), mely az utolsó ágyékcsigolya alsó felszínének megfelelő idomú, és a vele való összeilleszkedésre szolgál.

Oldalsó részén göröngyös, hátrafordított fülhöz hasonló idomú lapos ízfelszín, a facies auricularis (2) szolgál a medencecsonttal való ízesülésre.

Elülső felszíne aránylag sima, rajta két függőleges sorban elhelyezkedő négy-négy, ferdén oldalfelé nyíló nyílást (3) találunk, amelyeket párosával az eredeti keresztcsonti csigolyák összeforrását jelző vízszintes vonalak (4) kötnek össze.

Hátsó felszíne erősen dudoros, gyengén domború. Rajta a csigolyák nyúlványainak az összeforradásából fennmaradt függőleges tarajszerű dudorsorok ismerhetők fel.

• Középen a crista sacralis mediana, a tövisnyúlványok maradványa (1), tőle oldalt a crista sacralis medialis, az ízületi nyúlványok (2), majd még lateralisabban a crista sacralis lateralis, a harántnyúlványok maradványa (3), közöttük a foramina sacralia, négy-négy nyílás helyezkedik el.

Az összeforrt keresztcsonti csigolyák lyukai képezik a keresztcsont csatornáját (canalis sacralis), melynek nyílása (hiatus canalis sacralis) a keresztcsont alsó elkeskenyedett csúcsa (apex ossis sacri) mögött gótikus ablakra emlékeztető módon nyílik (5), és kétoldalt az ízületi nyúlványokból összeforrt taraj alsó vége (6) határol.

Eredeti csigolya közti nyílásai a csonton belül ferdén lefelé haladnak, majd előre és hátrafelé elágazva az említett 4-4 elülső és hátsó keresztcsonti likakban nyílnak az elülső és hátsó felszínen. A keresztcsonti idegek elülső és hátsó ágai lépnek elő rajtuk.

Farkcsont (os coccygis)

A keresztcsonthoz kapcsolódó 4-6 csökevényes csigolya, melyeknek már nincs csigolyalyuk részük, és gerincvelő sem fut már bennük. Csak az első hasonlít némileg csigolyához, de ennek is csak teste és felső szarvszerű ízületi nyúlványa maradt meg. A többi csökevényes, lekerekített kocka vagy tégla alakú csontocska, az utolsó három rendszerint összecsontosodott.

A gerinc összeköttetései

A csigolyák összeköttetéseiben a csontok közötti összeköttetések valamennyi fajtája előfordul: syndesmosis, synchondrosis, synostosis és valódi ízületek.

Syndesmosisok

A szomszédos csigolyákat külön-külön is, de még inkább a gerincet egészében az ízületektől függetlenül szalagkészülék fogja össze.

• A csigolyák testén elöl széles szalag fut végig (ligamentum longitudinale anterius), mely szorosan tapad a gerinc elülső felszínéhez.


• A csigolyatestek hátsó felszínén halad lefelé a ligamentum longitudinale posterius. Keskenyebb, mint az előbbi, és csak a csigolya közötti porckorongok hátsó felszínén tapad szorosan oldalfelé irányuló csipkeszerű nyúlványokkal. A nyakszirtcsonton kezdődik, és beborítja a fejízületek szalagkészülékét mint membrana tectoria. A keresztcsonti csatornából a hiatus canalis sacralison keresztül előbújik, és a farkcsonton végződik.

A csigolyaíveket a ligamentum flavum köti össze rövid lemezekkel a csigolya közti lyuk (foramen intervertebrale) kivételével, amelyet az ívek töve mögött szabadon hagy. Számos ilyen szalag van, mert a szalag minden csigolyaíven megszakad. Sárgább színű a többi szalagnál, amit a benne levő sok elasztikus rost okoz.

A tövisnyúlványok felett végighaladó ligamentum supraspinale a 7. nyakcsigolyától felfelé a tarkóizmokat sövényszerűen elválasztó tarkószalaggá (ligamentum nuchae) önállósul. A szomszédos tövisnyúlványokat a ligamentum interspinale köti össze.

Synchondrosisok

A csigolyák legfontosabb összeköttetései a csigolyatesteket folyamatosan összekötő korongszerű, a gerinc görbületeinek megfelelően gyengén ék alakú, rostporcos csigolyaközti porckorongok (disci intervertebrales).

Külső gyűrűszerű rostosporcos részből (anulus fibrosus) és belső, inkább kocsonyás jellegű magból (nucleus pulposus) áll. A rostos porclemezt a csigolyatestekhez vékony üvegporcréteg rögzíti.

A rostos gyűrű maga is koncentrikusan rendezett kollagén rostgyűrűkből és az egyes gyűrűk közt rétegesen rendezett porcsejtekből áll. A kollagén rostok a szomszédos rostgyűrűkkel átlapolásban haladnak a porc felső és alsó felszíne közt.

A mag a rostosporc gyűrű gyengébb helyein a gerinccsatorna felé sérvszerűen kinyomulhat, és nyomás alá helyezheti a gerincvelői gyökereket (discushernia).

Synostosisok

A keresztcsonti csigolyák normálisan 2-3 éves korban összecsontosodnak, hasonlóképpen az utolsó farkcsigolyák is. Férfiban a farkcsont ritkán összecsontosodhat a keresztcsonttal, nőben nemigen.

Csigolyák közti ízületek

Minden két szomszédos csigolya ízületi nyúlványai közt két-két feszes ízület jön létre. Ezek ízületi ürege a nyakcsigolyákon közel vízszintes, a hátcsigolyákon a frontális, az ágyéki csigolyákon pedig a szagittális síkba esik. A gerinc mozgásainak lehetőségét az ízfelszíneknek a porckorongokhoz viszonyított helyzete befolyásolja.

Fejízületek

Az atlas a nyakszirtcsonttal az articulatio atlantooccipitalisban ízesül. Az ízfej a condyli occipitales, ízvápa az atlas fovea articularis superiorjai.

Az atlas az axisszal az articulatio atlantoaxialist képzi. E két ízület, és a dens axisnak az atlas elülső ívével való ízesülése együtt egy függőleges tengelyű kúpízületet alkot a fej forgatására.

Szalagok

Mechanikailag a legfontosabb szalag a ligamentum alare, amely a dens axis csúcsáról kétoldalt ferdén felfelé és oldalfelé futva a condyli occipitales belső oldalán tapad. Megfeszülésük határt szab mind a fej oldalra forgatásának, mind oldalra hajlításának.

Másik fontos szalag a ligamentum transversum atlantis, amely hátra domború ívben köti össze az atlas massa lateralisait, és csapágyszerűen beleszorítja a dens axist az atlas fovea dentisébe. A szalag és a dens között is van egy kis ízület.

Az atlas elülső és hátsó ívét egy-egy erős kötőszöveti lemez, a membrana atlantoocapitalis anterior és posterior köti a nyakszirtcsont öreglika elülső és hátsó kerületéhez. Ezek határt szabnak a fej előrebólintásának, ill. hátraszegésének, és a gerinccsatornát is elzárják a környezettől.

Az ízületek szalagkészülékét a gerinccsatorna felé (ennek elülső falát alkotva) a membrana tectoria fedi, mely mint ligamentum longitudinale posterius folytatódik.

A gerinc görbületei

A gerinc a szagittális síkban a test statikája, és (rugószerű működésével) a koponya rázkódásmentes alátámasztása szempontjából fontos, jellemző görbületekkel bír.

A gerinc nyaki szakasza előre domború, a háti hátradomborodó, az ágyéki ismét előre domború, s a keresztcsonti és a farkcsonti szakasza hátra domborodó. A nők ágyéki gerince erősebben domborodik előre, és a keresztcsontjuk valamivel vízszintesebb.

• Az előredomborodó görbületeket lordózisoknak (lordosis), a hátradomborodókat kifózisoknak (kyphosis) nevezzük. A test súlyvonala álló helyzetben több csigolyát is metsz, és a lábak által a talajon alkotott alátámasztási területre esik.


• Az erőedzés szempontjából is fontos, hogy a súlyvonal előtti területek súlya a mögötte levőkkel egyforma kell, hogy legyen, ezért mindennemű többlet súly, ami nem a súlyvonalra esik, megváltoztatja a test egyensúlyi helyzetét (legyen az súlyteher, izom vagy zsír), és a felsőtest előre- vagy hátrahelyezését okozza.


• A gerinc kompenzáló alakzatváltozásaival jár pl. az ízületi merevség és/vagy az izomzati diszbalansz.

A gerinc mozgásai

A 24 valódi csigolya egymáshoz viszonyított csekély elmozdulásai összességükben elég jelentékeny mozgásokat tesznek lehetővé. Az egyes csigolyák közötti elmozdulást, és annak irányait a csigolya közötti ízületi felszínek síkja, és ezeknek a csigolyatesteken áthaladó hossztengelyhez viszonyított helyzete szabja meg. A mozgásokat egyes nyúlványok összetorlódása akadályozhatja.

Előrehajlásnál (flexio ventralis) a gerinc egységes ívvé válik, legjobban görbül előre a nyak, az ágyékcsigolyák vastag porckorongjai, és a szagittális állású ízfelszínek ugyancsak jelentős előrehajlást engednek meg. Keveset hajlik a hát, különösen alsó része.

Hátrahajlás (flexio dorsalis) mellett a gerinc vonala három helyen megtörik. Legjobban hajlik hátra a nyak, ezenkívül még az ágyéki-keresztcsonti átmenetnél látszik jelentősebb mértékű hátrahajlás. Harmadik a háti gerinc, mely kissé kiegyenesedik, de a tövisnyúlványok összetorlódása folytán nem hajlik hátra.

Oldalra hajlásnál (flexio lateralis) ugyanezeken a helyeken jelentkeznek megtörések.

A gerinc tengely szerinti csavarodása (torsio) is jelentős, egészben 45°. Ebben leginkább megint a nyaki gerinc vesz részt majdnem vízszintes, a porckorongokkal közel egybeeső ízületi síkjaival. Utána a háti gerinc következik, amelynek frontális állású ízületi felszínei a csigolyatest közepe körül vonható körív mentén fekszenek. Az ágyékcsigolyák egymáshoz viszonyított torziója az ízfelszínek szagittális állása miatt lehetetlen, viszont az utolsó ágyékcsigolya és a keresztcsont közötti ízület ismét frontális állású, így kisfokú torziója lehetséges.

A mellkas (thorax) csontos vázát a hátcsigolyákon kívül 12 pár borda (costae), és a szegycsont (sternum) alkotja.

Bordák

A bordák rugalmas hordóabroncshoz hasonlóan lapjukra hajlított hosszú, lapos csontok.

• Csak hátsó, mintegy háromnegyed részük csontos, elülső részük porcos (cartilago costalis).

Hátul a hátcsigolyákhoz, elöl pedig közvetlenül, vagy közvetve a szegycsonthoz ízesülnek.

• A felső hét bordapár porca közvetlenül eléri a szegycsontot, ezek a valódi bordák (costae verae).


• A fennmaradó öt párt álbordának (costae spuriae) nevezzük. Ezek közül a 8-10. pár porcai a felettük levő bordák porcaihoz rögzülnek egy vagy két helyen. A 11-12. borda porcai szabadon végződnek a hasfal izomzatában, ezek a repülőbordák (costae fluctuantes).


• A 7-10. borda porcai összenőve, a 11-12. bordáké járulékosan alkotják a mellkas alsó határát, a bordaívet (arcus costalis).

Minden borda hátsó végén bordafejecske (caput costae) található, melynek vízszintes léccel kettéosztott porcfelszíne szolgál a felette és alatta lévő csigolyatestek fovea costalisaival való ízesülésre. Ezután az elölről hátra összelapított nyak (collum costae), majd egy hátrafelé kiugró gumó (tuberculum costae) következik a hátcsigolya harántnyúlványával való ízesülésre.

A bordák csontos ívei előre lejtenek, csak a porcos részük halad ismét felfelé, egyúttal háztetőszerűen is kifelé lejtő síkokban fekszenek. Minden borda testének alsó széléhez közel, a belső oldalon barázda húzódik végig (sulcus costae) a bordaközi képletek belefekvésére.

Szegycsont

Három részből álló szivacsos, vékony corticalis réteggel rendelkező páratlan csont, amelyhez kétoldalt az 1-7. borda porca illeszkedik, és felső részén a kulcscsonttal alkotott ízület (articulatio sternoclavicularis) révén a felső végtag csontos vázával az egyetlen összeköttetést adja.

A szegycsont megfelelő bevágásaihoz a bordaporcokat valódi ízületek rögzítik. A 8-10. borda porcainak végei szalagosan a felettük levő borda porcához rögzülnek. Végük előtt is előfordulnak még kis ízületek, amelyek két szomszédos borda porcát egymáshoz kötik.

A mellkas és a légzés

A mellkas mind felül, mind alul nyitott. Felső bemenetét (apertura thoracis superior) a két első borda fogja közre az 1. háti csigolyával és a szegycsont markolatával, síkja előrefelé lejt. Alsó nyílása (apertura thoracis inferior) oldalt lejjebb terjed, mint hátrább vagy elöl. Szélét a két porcos bordaív határolja, hátrafelé a 11. és a 12. borda porcos vége alkotja közvetlenül a határt.

Elöl a két bordaív hegyesszögben halad felfelé, és a szegycsont alatti szögletet képezi, melybe felülről a processus xiphoideus nyomul be.

Ha a bordát saját ízületi tengelye körül forgatjuk (felemeljük), a mellkas átmérője mind haránt, mind elölről hátrahaladó irányban tágul, a borda süllyedésekor a mellkas átmérői csökkennek.

A bordák felemelkedésekor a szegycsont is szükségszerűen távolodik a gerinctől, és helyzete kevésbé függőlegessé válik, azaz a szegycsonti szöglet is kissé ellapul. Ha a borda merev képződmény volna, ez nem lenne elképzelhető. Több borda megfigyeléséből az is kitűnik, hogy felemelkedésükkor a bordaközök tágulnak.

Vagyis a bordák ízületi tengelye körüli forgásakor a mellkas ürege tágul, vagy kisebbedik, ez a légzési mozgások csontos és ízületi mechanizmusa.

A vállöv vázát két csont, a kulcscsont (clavicula) és a lapocka (scapula) képezi, melyek a törzs vázával csak a szegy-kulcscsonti ízületben függenek össze (nem számítva természetesen a lapockát és a kulcscsontot a törzs csontjaihoz rögzítő számos izmot).

Kulcscsont

A kulcscsont S-alakban görbült, felülről lefelé összelapított csont, mely a csontok többségével ellentétben nem porcos, hanem kötőszövetes telepből fejlődik, rendszerint kötőszövetes lemezből épül át csonttá.

Mediális (sternalis) vége tömegesebb, lekerekített háromszög alakú rostos porccal fedett felszínnel fekszik bele a szegycsont markolatának incisura clavicularisába.

• Az ízületi felszínek szabálytalan, és egymásnak nem megfelelő alakúak. Ezt a két rostporcogóval borított csontfelszín közé illeszkedő rostporcos lemez (discus articularis) egyenlíti ki. Ez az ízület üregét két teljesen különálló részre osztja, és egyben fokozza a kulcscsont végének erős kiemelkedését az ízületi árokból.


• Az ízület tokját mindenfelől szalagok erősítik, oldalt egy meglehetősen önálló szalag (ligamentum costoclaviculare) köti össze a kulcscsont alsó felszínének medialis érdességét az 1. borda elülső végével. E szalag az ízület mozgásainak legfőbb korlátja.

Laterális (acromialis) vége lapos, és kis ovális ízfelszínnel ízesül a lapocka vállcsúcsi nyúlványához (acromion). Ezt az ízületet is, de rendszerint tökéletlenül, rostporcos lemez osztja ketté.

Lapocka

Háromszögletű lapos csont, amelynek elülső (anterior) felszíne gyengén homorú, a bordák felé tekint, de a lapockán tapadó vagy eredő izmok folytán velük közvetlenül nem érintkezik. Háti (posterior) felszíne domború, nagyrészt izmokkal takartan hátrafelé néz.

Három él határolja, melyek három szögletben találkoznak:

• Felső éle (margo superior) oldalsó részén ered a hollócsőrnyúlvány (processus coracoideus), melynek tövénél mély bemetszés (incisura scapulae superior) vág be a felső élbe.


• Középső éle (margo medialis) felső részéről alacsony, háromszög alakú kiszélesedéssel ered a lapockatövis (spina scapulae), mely vízszintes síkban mindjobban kiemelkedő keskeny tarajjá válik. Végül elválik a lapocka hátsó felszínétől, és az önálló, a vízszintes síkban ellapuló vállcsúcsi nyúlványba (acromion) megy át, mely a lapocka ízületi részét felülről ívben megkerüli, és a kulcscsonttal ízesül.


• Oldalsó éle (margo lateralis) jóval vaskosabb, a felső szöglete a lapocka vállízületi részét képezi.

A lapocka és a kulcscsont egymáshoz viszonyított mozgásait korlátozza a kulcscsont oldalsó alsó érdességét a lapocka hollócsőrnyúlványához kötő erős kettős szalag (ligamentum coracoclaviculare).

Vállízület

A vállízület (articulatio humeri) a lapockacsont felső oldalsó részén lévő árok (cavitas glenoidalis scapulae) és a karcsont feje (caput humeri) által alkotott gömbízület. A vállízületi árkot körkörösen tapadó rostosporc-gyűrű (labrum glenoidale scapulae) nagyobbítja és mélyíti.

• Az ízvápa felszíne az ízfejhez képest aránytalanul kicsiny (1:6), ami jelentékenyen hozzájárul az ízület mozgásszabadságához.

Az ízület tokja erős, de meglehetősen laza. Általában a rostosporc-gyűrűn ered, és az ízfej alján lévő behúzódáson (collum anatomicum humeri) tapad.

• Az ízületi tok lazasága és speciális összetartó szalagok hiánya folytán ezt az ízületet nem ízületi tényezők, hanem a vállat körülvevő izomköpeny (rotátorköpeny) tartja egybe.

Az ízvápa felső szélén ered a bicepszizom hosszú fejének ina, amely egy szakaszon az ízületi tokon belül halad, majd egy kesztyűujjszerű ínhüvelyben (vagina synovialis intertubercularis) lép ki belőle.

A vállízületet körülvevő izmok közül többnek az ina szorosan összenőtt az ízületi tokkal, melynek szalagokkal megerősített részei is vannak. A működés közbeni súrlódás csökkentését izomtömlők biztosítják.

Az ízülethez csupán mechanikai szempontból tartozik a vállcsúcs (acromion) és a hollócsőr nyúlvány (processus coracoideus) közét áthidaló erős hollócsőr-vállcsúcsi szalag (ligamentum coracoacromiale). E szalag és a vállcsúcs együttesen boltozatot képez a karcsont feje fölött szinte másodlagos, nagyobb ízvápát alkotva.

• Ez mechanikailag igen fontos, mert megakadályozza, hogy a karcsont tengelye irányában ható erő (pl. tolódzkodás) a karcsont fejét felfelé kimozdítsa az ízvápából.

A vállcsúcs elhelyezkedése meghatározza a boltozat geometriáját, amely minél kisebb, annál nagyobb esély van a karcsonton levő, a rotátorköpeny kirotáló izmainak tapadási helyet biztosító gumó (tuberculum majus) és a vállcsúcs aljának ütközésére (vállütközési szindróma).

• I. Lapos, normális vállcsúcs alatti tér, minimális ütközési rizikó.
• II. Hajlott, némileg beszűkült vállcsúcs alatti tér, nagyobb ütközési rizikó.
• III. Csőrös, jelentősen beszűkült vállcsúcs alatti tér, legnagyobb ütközési rizikó.

A vállcsúccsal ízületet alkotó kulcscsont mindkét végén ízület, felszínei közöt rostosporc korong található, váll-kulcscsonti ízület (articulatio acromioclavicularis) és a szegy-kulcscsonti ízület (articulatio sternoclavicularis).

A vállöv mozgásai

A vállízület mozgásai a valóságban sokkal korlátozottabbak, mint az a vállöv minden irányban való szabad mozgathatóságából adódna. A vállízület mozgásaihoz mindig hozzáadódnak a vállöv (a lapocka és a kulcscsont) mozgásai is.

A lapocka mozgásai:

• emelés - süllyesztés (elevatio - depressio),
• távolítás - közelítés (protractio - retractio),
• fel- és le forgatás (rotatio).

A szegy-kulcscsonti ízület szabálytalan ízületi felszínei ellenére korlátolt szabad ízület, és aránylag szűkebb keretek között minden irányban mozgatható, ill. a saját tengelye körül forgatható. A kulcscsont mozgásai:

• emelés - süllyesztés (elevatio - depressio),
• előre - hátra csúsztatás (protractio - retractio),
• előre - hátra forgatás (rotatio),
• a kulcscsont saját tengelyében körmozgás (circumductio) max. kb. 50°-os kúp palástján.

A vállízület mozgásai

Ha kizárólag a vállízület mozgásait elemezzük, azt a kulcscsont és a lapocka rögzített állapotában kell megtenni, és bár az ízület gömbízület, így végtelen sok tengely körül mozgatható, mégis a tér három fő síkjában (frontális, szagittális és horizontális) jellemezzük.

Frontális sík

A szigorúan frontális síkban végzett távolítás (abductio) során a kar nem éri el a vízszintest, csak ha kissé előrefelé eső irányban áll. Tovább a kar nem távolítható, mert a karcsont nagy gumója beleütközik a hollócsőr-vállcsúcsi szalagba, amely a távolítás (és a váll egyetlen) gátlókészüléke, és megakadályozza az ízület további mozgását.

• A kar akár függőlegesig is távolítható, ehhez azonban a lapocka forgása kell oly módon, hogy az ízvápa felfelé, alsó szöglete oldal felé fordul.

A közelítés (adductio) frontalis síkban a függőlegesen túl nem folytatható, mert a kar beleütközik a törzsbe, kissé előreemelt kar mellett azonban a törzs elé vihető a közelített kar.

Szagittális sík

A kar előre lendítése (flexio) rögzített váll mellett csak mintegy 60°-ig vihető. Rögzítetlen váll mellett a kar természetesen jóval a vízszintes fölé emelhető, előre és hátra (extensio) is tekintélyes mértékben lendíthető, amit az tesz lehetővé, hogy a kulcscsont a tengelye körül forogva biztosítja a lapocka megfelelő elmozdulásait.

Horizontális sík

A vállövi ízületi komplexumot egységesen véve a horizontális síkban a hajlítás (horizontal flexion) mértéke 120-135°, a feszítésé (horizontal extension) 35-45°.

A vállízület mozgásai (síktól függetlenül) tetszés szerint kombinálhatók, a mozgások szélső kihasználásával a kart egy kúppalást mentén körül lehet hordozni (circumductio), és ezen belül a kar minden közbülső helyzetet elfoglalhat, ill. bármely helyzetben rotálható.

A vállízület mozgásait (a hollócsőr-vállcsúcsi szalagot leszámítva) nem ízületi tényezők korlátozzák, hanem az ízületet szorosan, csaknem hézagmentesen körülvevő izomkúp egyes részeinek megfeszülése, melyek azonban nem képesek megvédeni a vállízületet, ha a ható erő nem olyan irányú, hogy a karcsont feje megtámaszkodhatna az ízvápában.

A vállízületben rögzül a vállövhöz a szabad végtag, mely három részből áll: kar (brachium), alkar (antebrachium) és kéz (manus).

Kar

A kar vázát egy hosszú csöves csont, a karcsont (humerus) képezi, diaphysise (corpus humeri) felül kerek, alul lekerekített egyenlő oldalú háromszög alakú átmetszetű.

Felső végén (epiphysis proximalis) található a karcsont feje (caput humeri), mely üvegporccal borított 1/3 gömbfelszín, a proximalis végdarab felé sekély körkörös behúzódással (collum anatomicum) elválasztva. Továbbá egy előretekintő kis (tuberculum minus) és egy oldalfelé tekintő nagy (tuberculum majus) gumó.

Alsó végén (epiphysis distalis) két egységes porcborítású ízületi felszínnel bír. A medialis elhelyezkedésű és medial felé lejtő tengelyű, kissé elferdült cérnaorsóhoz hasonlító trochlea humeri a singcsonttal ízesül. Az oldalsó elhelyezkedésű, előre- és kevéssé distal felé tekintő, gömbnek megfelelő capitulum humeri az orsócsonttal való ízesülésre szolgál (a kettő együtt condylus humeri). A trochlea előtt kis gödör (fossa coronoidea), mögötte nagy gödör (fossa olecrani), a capitulum előtt sekély mélyedés (fossa radialis) található, a megfelelő csontrészeknek a könyökízület szélső helyzeteiben való beilleszkedésre. Az epicondylus medialis mögött és alatt mély barázda (sulcus nervi ulnaris) szolgál a hasonnevű ideg befekvésére.

A proximális vég két gumóján tapadnak a rotátorköpeny izmai (tövis feletti és alatti izom, lapocka alatti izom és a kis görgetegizom).

A két gumóról a karcsont testére egy-egy csonttaraj húzódik lefelé (crista tuberculi minoris et majoris). A két csonttraj között mély, függőleges barázda (sulcus intertubercularis) keletkezik, melynek crista tuberculi minoris felőli belső felén tapad a nagy görgetegizom, a széles hátizom inával együtt. A crista tuberculi majoris a nagy mellizom tapadási helye.

• A nagy görgetegizom ina a széles hátizom mögött tapad, amitől izomtömlő (bursa subtendinea musculi teretis majoris) választja el, mindemellett mégis egy rövid távon egyesülnek.

A karcsont felső és középső harmada határán oldal felé tekintő érdes felszín a vállizom tapadási helye (tuberositas deltoidea).

Alkar

Az alkart két párhuzamos csont, a singcsont (ulna) és az orsócsont (radius) képezi.

Singcsont

Az alkarcsontok közül a rögzítettebb, proximalis végdarabja tömegesebb, míg középdarabja distal felé fokozatosan vékonyodik, és distalis végdarabja már egészen kis fejecskében végződik.

A proximalis része villáskulcsra emlékeztető idomú, amelynek előretekintő, hengerded, porccal borított bevágása (incisura trochlearis) a trochlea humerival való ízesülésre szolgál. Nem tiszta hengerfelszín, kissé kúpos, ami illeszkedik a trochlea humeribe, és megakadályozza a humerus és az ulna között az ízület tengelyirányba eső elcsúszását. Hátul kampószerű csontvég, az olecranon, míg elöl kisebb kiemelkedés, a processus coronoideus határolja.

Lateral felé kis, félhold alakú ízületi bevágás csatlakozik az incisura trochlearishoz, ez az orsócsont fejét befogadó incisura radialis. A két ízületi felszín porcborítéka összefolyik.

Az ulna teste (corpus ulnae) háromszögletű átmetszetű, elülső és hátsó lekerekített éllel csak oldalfelé tekint egy élesebb csonttaraj (margo interosseus) a hasonnevű csont közötti hártya eredésére.

A test és a proximalis végdarab határán elöl a m. brachialis tapadására szolgáló érdesség (tuberositas ulnae) látható.

A distalis végdarab kicsiny, gömbszerű, porccal borított fej (caput ulnae), amelyből dorsal és medial felé kis csonttövis, a processus styloideus nyúlik lefelé.

Orsócsont

A két alkarcsont közül a kevésbé rögzített, az ulnával ellentétben proximalis vége karcsú, a distalis jóval tömegesebb.

Proximalis végdarabját a porccal borított korongszerű fej (caput radii) képezi. Ennek proximal felé tekintő sekély tányérszerű vájulata (fovea capitis) a capitulum humerihez illeszkedik. A korong szélét kerékabroncsszerűen körülvevő lapos hengerfelszín (circumferentia articularis) az ulna incisura radialisába illeszkedik.

A fej alatt karcsú nyakká (collum radii) vékonyodik el, amely egy előre- és medial felé tekintő dombszerű érdességgel (tuberositas radii) megy át a testbe (corpus radii), mely egy medial felé tekintő él kivételével (margo interosseus) lekerekített (átmetszete csepp alakú).

Distalis végdarabja (mely az egyetlen bőrön keresztül közvetlenül kitapintható része) a kéz síkjában kiszélesedik, a kézháti oldalon domború felszínű, rajta a kézháti inak befekvésére hosszanti lécek által határolt barázdák láthatók. Laterális (a hüvelykujj felé eső) oldalán széles alapú, de gúlaszerűen kicsúcsosodó nyúlvány, a processus styloideus található. Ízfelszíne (facies articularis carpea) a processus styloideuson kezdődve az egész véget elfoglalja. Az ulna felé eső oldalon az ulnafej beilleszkedésére ugyancsak porccal borított vájulat (incisura ulnaris) szolgál.

Könyökízület

A kar és az alkar a könyökízületben (articulatio cubiti) illeszkedik össze, mely három csont (humerus, ulna és radius) ízvége által alkotott összetett ízület (trochoginglymus).

A csontvégek mindegyike másik két csonttal ízesül, ezért voltaképpen három részízületet kellene figyelembe vennünk. Mechanizmusa szempontjából azonban lényegében csupán két vezetőízület kombinációjából áll:

• A könyök hajlításában-feszítésében a humerus és az ulna közötti kapcsolat a lényeges, és a radius szerepe az alárendelt.
• A kéz és az alkar forgatásában (pronatio-supinatio) az ulna és a radius összeilleszkedése a lényeges, a radius és a humerus közti kapcsolat pedig az alárendelt.

A trochlea humeri az ulna incisura trochlearisával oly módon illeszkedik egybe, mint tengely a csapágyba (articulatio humeroulnaris).

• Az ulnánál leírt kúpos ízfelszín beilleszkedve a trochlea humeri közepébe bevágó hasonló irányú vályatba, megakadályozza a két ízfelszín tengelyirányú elcsúszását.


• A trochlea tengelye nem pontosan derékszögben áll a kar hossztengelyére, hanem medial felé kissé lejt, ennek következtében az alkar nem esik be pontosan a kar síkjába.
• Teljes extensióban az alkar fiziológiásan 5-15° körüli valgus helyzetben van (nőknél több, férfiaknál kevesebb), ez a szög flexió során fokozatosan csökken, és végflexióban néhány fokos varusba csap át.

• 

A fovea capitis radii a capitulum humerihez illeszkedik, és ott gömb- vagy szabad ízületet képez (articulatio humeroradialis), de mozgásait a rögzített ulna szorosan korlátozza.

A radiusfej circumferentia articularisa az ulna incisura radialisába illeszkedik be, mint kerék a keréknyomba (articulatio radioulnaris proximalis).

Ízületi tok

A porcfelszínek szélén ered és tapad, magába foglalja a humerus megfelelő csontrészek beilleszkedésre szolgáló mélyedéseit (fossa olecrani, fossa radialis és fossa coronoidea), ezzel megelőzve a tok becsípődését az ulna szélső helyzeteiben.

A radius nyaka körül a tok zsákszerű kiöblösödéssel tapad, ami biztosítja a radius saját tengelye körüli forgásait.

Ízületi szalagok

A könyök szalagkészüléke két oldalról szorosan összefogja a humerust és az ulnát oly módon, hogy a trochlea tengelye körüli forgáson kívül semmiféle mozgást nem enged meg, míg a radiust csak másodlagosan fogja be ebbe az összeköttetésbe, megengedve annak hossztengelye körüli forgását.

A ligamentum collaterale ulnare az epicondylus medialis humeriről ered, és legyezőszerűen szétterjedve hátsó része az olecranonhoz, elülső része a processus coronoideushoz halad.

A ligamentum collaterale radiale az epicondylus lateralis humeriről ered, de nem a radiuson tapad (annak forgásait lehetetlenné tenné), hanem elágazódva a radius nyakát körülhurkoló ligamentum anulare radiiba megy át, ezzel együtt az incisura radialis elülső és hátsó vége előtt, ill. mögött tapad az ulnán.

Az ulna és a radius egymás felé tekintő éles margo interosseusait inas lemez (membrana interossea) köti össze, mely az alkar feszítő- és hajlítóizmait elválasztja, és részben eredésükre is szolgál.

A könyökízület járulékos részei

Az ízület kiegészítő része (hozzájárul a könyökízület mozgásaihoz) az alkar distalis végén levő articulatio radioulnaris distalis. A radius distalis ízületi felszínéhez itt ulnar felé egy háromszögletű rostporcos discus articularis csatlakozik, amely az ulnát elválasztja a kéztőcsontoktól. Az ízület mechanizmusa szerint forgóízület, és működése a könyökízület forgóízületi részével egyben vizsgálandó.

A könyökízület mozgásai

Két ízületi mechanizmus kombinációja: a két alkarcsont együttes flexiója és extensiója (a trochlea humeri tengelye körül) egy csuklós (ginglymus) mechanizmusnak, a radius és az ulna közötti pronatiós és supinatiós mozgások (az alkarnak ún. konstrukciós tengelye körül) egy forgó (trochoid) ízületi mechanizmusnak felelnek meg.

Az alkar flexiója és extensiója

A maximális behajlítás (flexió) egyénileg változó, általában 140°. Akadályát a kar és az alkar elülső lágyrészeinek összetorlódása képezi, ezért egy erős izomzatú (vagy túlsúlyos) egyén kevésbé tudja hegyesszögig hajlítani karját.

• Az ulna processus coronoideusa és a caput radii elülső pereme nemigen ütközik bele a humerus megfelelő csontgödreibe (fossa radialis, fossa coronoidea), még passzív hajlításnál sem.

A könyök maximális kinyújtásánál (extensió) a kar és az alkar csontjai azonos síkba esnek (azaz nincs szögeltérés közöttük).

• Az extensio végső határát ugyan az olecranonnak a fossa olecraniba való beütközése képezi, de normális viszonyok közt ez a csontos ütközés nem gátlókészülék, mert a hajlítóizomzat és az ízületi tok elülső részeinek megfeszülése már előbb elakasztja a feszítést.

Minthogy az oldalszalagok az epicondylusokon, tehát az ízület forgástengelyének két végpontján erednek, ezért sem a feszítést, sem a hajlítást nem akadályozzák, de minden helyzetben eléggé feszesek ahhoz, hogy megakadályozzák az oldalirányú elhajlást.

A radius e mozgásokban teljesen passzívan követi az ulna mozgásait, és a humerus fejének gömbalakja folytán a könyök bármely helyzetében megőrzi saját tengelye körüli szabad forgathatóságát.

Az alkar pronatiója és supinatiója

A tenyér kifelé fordítása (supinatió) esetén a két alkarcsont párhuzamos, a befelé fordítása (pronatió) esetén egymást keresztezi.

Minthogy a két alkarcsont közül az ulna a rögzítettebb, míg a radius feje szabad, a radius foroghat a konstrukciós tengely (a processus styloideus radii a processus styloideus ulnae) körül a kézcsukló szélességének megfelelő sugarú íven (teljes mértéke maximálisan 140°).

A kéz csontjai

A kéz (ossa manus) csontos váza három részre tagozódik: kéztő (carpus), kézközép (metacarpus) és ujjak (digiti).

A kéztő csontjai

A kéztő csontjai (ossa carpi) apró, egészben köbös, de a részletekben változatos idomú csontok, amelyek egy proximalis és egy distalis sorba rendeződnek.

A proximalis sor csontjai a hüvelykujj felől:

• a sajkacsont (os scaphoideum),
• a holdascsont (os lunatum),
• a háromszögcsont (os triquetrum),
• a borsócsont (os pisiforme).
• A proximalis sor a radius, ill. az ulna discusa felé együttesen tojásdad alakú ízfelszínt képez.

A distalis csontsor tagjai a hüvelykujj felől:

• a trapézcsont (os trapezium),
• a trapezoidcsont (os trapezoideum),
• a fejescsont (os capitatum),
• a horgascsont (os hamatum).
• A distalis kéztőcsontsor a proximalissal erősen hullámos ízületi vonalban találkozik.

A kézközép csontjai

A kézközép csontjai (ossa metacarpalia) a tenyér nagy részét alkotó, az ujjaknak megfelelő 5 rövid csont. Hengeres középrészük a kézhát felé gyengén domború.

A II-V. ujj kézközépcsontjának általános alakjától eltér a hüvelyk kézközépcsontja, amelynek distalis végrésze hengerfelszín. Inkább ujjperchez hasonló, a hüvelyk alappercének felel meg (ha úgy tekintjük, hogy ennek az ujjnak nincs kézközép csontja).

• A hüvelykujj erős fejlettsége és a többi négy ujjal való szembeállítottsága a kezet nem csupán tárgyak egyszerű megragadására, hanem finomabb manipulációjukra alkalmas „műszer”-végtaggá teszi.

Az ujjak csontjai

A kézközépcsontokhoz rövid, kissé összelapított csöves csontok kapcsolódnak, az ujjak csontjai (ossa digitorum manus):

• a hüvelyk- (pollex),
• a mutató- (index),
• a középső- (digitus medius),
• a gyűrűs- (digitus anularis),
• a kisujj (digitus minimus).

A hüvelyk kivételével (melyből hiányzik a középperc) az ujjaknak három perce van, alap- (phalanx proximalis), közép- (phalanx media) és körömperc (phalanx distalis).

Minden ujjperccsontnak kivájt ízületi felszínt képező basisa és (a körömperc kivételével) domború hengerfelszínt képező feje van.

• A basisok a II-V. ujj alappercén kivájt gömbfelszínek a kézközépcsontok gömbfelszínei számára.


• A hüvelyk alappercének és a többi perccsontnak a basisa vájt hengerfelszín a kéz síkjába eső haránttengellyel.


• A körömpercek kúposan kihegyesedő végének tenyér felé eső felszínén szív alakú érdes lapocskához hasonló gumó (tuberositas distalis) látható, mely az ujjbegy bőrének függőleges kötőszöveti kötegeivel való szoros rögzítésére, és közvetve a köröm megtámasztására szolgál.

A kéz ízületei

A kéztőcsontok proximalis sora a radiusszal a kézcsuklóízületet (articulatio radiocarpea), a két kéztőcsontsor egymással az kéztőcsontok közti ízületet (articulatio mediocarpea), a distalis kéztőcsontsor a kézközépcsontokkal a kéztő-kézközépcsont ízületet (articulatio carpometacarpea) képezi.

A kézközépcsontok az alappercekkel a kézközépcsont-ujj ízületeket (articulatio metacarpophalangea), a perccsontok egymással az ujjpercek közti ízületeket (articulatio interphalangea) alkotják. A hüvelyk kézközép-ujj ízülete (articulatio metacarpophalangea pollicis) megegyezik az ujjpercek közti ízületekkel.

Kézcsuklóízület

Kéttengelyű tojásízület, amelynek ízvápáját a radius distalis ízfelszine (facies articularis carpea) és a hozzá ulnar felől csatlakozó discus articularis képezi.

Az ízfejet a szalagokkal szorosan összetartott proximalis kéztőcsontok képezik (a borsócsont kivételével). A csontokat összetartó szalagok ízület felé tekintő felszínei is porccal borítottak, így az ízfej porcborítása egységes.

Az ízület tokja elég szoros, erős szalagokkal megerősített, oldal felé lazább.

Mozgásai

A kezet mind kézhát (dorsalflexio), mind tenyér felé (volarflexio) nem egészen derékszögig tudjuk hajlítani, (összesen 160-170° ívértéken). Ebben azonban részt vesznek a két kéztőcsontsor közötti, sőt kismértékben a kéztőcsontok és a kézközépcsontok közti feszes ízületek is.

• Ennek az a következménye, hogy maximálisan behajlított csukló mellett a csuklótájékon nem mutatkozik éles megtörés, hanem egyenletes domborulat, ami a csukló tenyér és kézháti oldalán áthaladó inak áthajlása és húzóereje szempontjából is fontos.

A kéz síkjára merőleges tengely körül radialis és ulnaris abductiót tudunk végezni. A két elhajlítás közül az ulnaris nagyobb terjedelmű, mintegy 40°.

Kéztőcsontok közti ízület

Egységes üreggel ellátott feszes ízület, amelynek fő részét a két kéztőcsontsort elválasztó hullámos ízületi felszínrendszer alkotja.

Az ízületi tok mindenütt feszes. A szomszédos kéztőcsontokat tenyér és kézhát felől is számos szalag köti össze.

• A kéztőcsontok és szalagok által alkotott legnevezetesebb szerkezet a kéztőcsatorna (canalis carpi), mely úgy jön létre, hogy mindkét kéztőcsontsor mind ulnarisan, mind radialisan a tenyér felé pillérszerűen kiemelkedik. E pillérek közt mély barázda (sulcus carpi) keletkezik, melyet egy erős szalag (retinaculum flexorum) hidal át, és a barázdát kéztőcsatornává egészíti ki, amely az ujjhajlító izmok inait, idegeit fogadja be.

Mozgásai

A kézcsuklóízület mozgásainál már említett módon jelentősen kiegészíti annak mozgásait, és a kéztő bizonyos fokú képlékenységével hozzájárul a kéz erős elhajlításakor keletkező szögletek elsimításához.

Kéztő-kézközépcsont ízület

A II-V. kézközépcsontok basisainak lapos felszínei hozzáilleszkednek a distalis kéztőcsontsor distalis ízfelszíneihez. Az ízületi üreg benyúlik a kéztőcsontok basisai által egymás felé alkotott ízületi felszínek (articulatio intermetacarpea) közé. Erős szalagkészülék fogja össze mind a kéztőcsontokat a kézközépcsontokkal, mind az utóbbiak basisait egymással.

• Feszes ízületek, minimális mozgathatósággal.

A kitüntetett helyzetű hüvelykízület (articulatio carpometacarpea pollicis) külön nyeregízület a trapézcsont és az I. kézközépcsont basisa közt. Igen bő ízületi tokja és a szalagok hiánya folytán majdnem szabad ízület, mégis a nyeregfelszínek mentén két főtengely körül végezhetők a mozgások.

Kézközépcsont-ujj ízületek

A kézközépcsont-ujj ízületek közül, a II-V. ujjé korlátolt szabad ízület. Az ízfej kétoldalt levágott gömb alakú, az ízvápa az alappercek lapos tányérszerű mélyedése.

• A hüvelyké (articulatio metacarpophalangea pollicis) ismét eltérő a többitől, és azonos szerkezetű a következő pontban tárgyalt ujjpercek közötti ízületekkel.

Az ízület tokja főleg a kézháti oldalon igen bő, papírszerűen vékony, de az ujjfeszítőizmok inaitól védett. Tenyér oldalon a tokba rostporcos lemez épül be (ligamenta palmaria), melyeken sekély barázda látható az ujjhajlító inak befekvésére. A szomszédos ízületek (az I. kivételével) e rostporcos lemezeit erős szalag (ligamentum metacarpeum transversum profundum) köti össze egymással, így mintegy összefogja a kézközépcsontok fejeit.

Az oldalszalagok (ligamenta collateralia) a kézközépcsontok fejeinek levágott oldalfelszíneiről erednek, és legyezőszerűen kiszélesedve húzódnak az alappercek két oldalához. Nyújtott ujjak mellett igen lazák.

Mozgásai

Az ujjak alappercei derékszögnél kissé jobban behajlíthatók (flexió), és egyénileg változó módon (ennek gátját a tenyér oldali szalagok képezik) feszíthetők (extensio). A tenyér síkjában az ujjakat szétterpeszthetjük (abductio) és összezárhatjuk (adductio), sőt kissé eltérő síkba helyezett ujjakat (főleg a II.-at és az V.-et a többivel) keresztezhetjük is. Ezt a laza oldalszalagok engedik meg.

Ujjpercek közti ízületek és a hüvelyk kézközép-ujj ízülete

Az ujjpercek közötti ízületek szalagkészülék és az ízületi tok szerkezeti viszonyai tekintetében teljesen azonosak a leírt kézközépcsont-ujj ízületekkel, azzal a különbséggel, hogy az oldalszalagok (ligamenta collateralia) feszesek, és az ízvégek alakja nem gömb-, hanem típusos hengerfelszín (trochlea), dorsovolaris vályúval és beleillő léccel.

Mechanizmusa ennél fogva tiszta ginglymus, tehát egyetlen haránttengely körüli flexio és extensio. Oldalirányú eltérés még passzívan sincs. A proximalisabb ízület 90°-nál valamivel jobban, a körömperc ízülete valamivel kevésbé hajlítható be. A hajlítást a lágyrészek összetorlódása, a feszítést a tenyér oldali rostporcos szalagbetétek akadályozzák. A hüvelykkörömperc sok embernél az egyenesen túl hátrafeszíthető, a többi ujjé általában kevésbé.

A medenceöv páratlan csontrészt is tartalmaz, a gerinchez tartozó keresztcsontot (os sacrum), amely a két medencecsonttal (os coxae) együtt teljesen zárt csontgyűrűt alkot.

A medenceöv konstrukciós vezérelve a gerinccel szilárdan egybeépített, meghatározott, és csupán kevés változásnak alávetett statikájú, szűkebb mozgathatóságú szerkezet létrehozása.

Keresztcsont

A medenceöv páratlan csontrésze, mely a medence hátsó (ill. a medence előredőlt helyzete miatt a valóságban felső) zárókövét alkotja. (Lásd a gerincnél.)

Medencecsont

Nagyméretű páros csont, melynek legvaskosabb része magában foglalja a csípőízületi árkot. Itt találkozik össze az a három különálló csont, amelyből a medencecsont fejlődése során összeáll: a csípőcsont (os ilium), az ülőcsont (os ischii) és a szeméremcsont (os pubis).

Csípőcsont

Lapos, előre- és medial felé sekélyen kivájt, de felülről nézve gyengén S alakú csontlemez. Fő tömegét a csípőlapát (ala ossis ilii) adja, melyből lefelé a felszín a testbe (corpus ossis ilii) és a csípőizületi árok felső peremébe megy át.

Felső megvastagodott csontkeretét a befelé és kifelé is ajakszerűen kiforduló csípőtaréj (crista iliaca) alkotja. Három párhuzamosan futó érdesség található rajta.

• A külső és belső ajak (labium externum et internum), ill. a kettő közötti érdes vonal (linea intermedia cristae iliacae) a széles hasizmok (külső-, belső ferde hasizom és haránt hasizom) három rétegének tapadására, ill. eredésére szolgálnak.

A csípőlapát belső felszínének elülső 2/3-a sima kivájt csontfelszín, hátsó 1/3-a érdes területet képez, melynek elülső részén lapos, de igen dudoros porcfelszín (facies auricularis) van a keresztcsonttal való ízesülésre. Emögött durva érdes terület (tuberositas iliaca) található a keresztcsontot a medencecsonttal összekötő erős szalagkészülék tapadása számára.

A csípőlapát külső felszíne egységes sima csontfelszín, amelyen három érdes vonal (linea glutea anterior, posterior és inferior) található a farizmok eredésére.

Ülőcsont

A csípőizületi árok alkotásában részt vevő corpus ossis ischiin kívül szögletben megtört, előbb leszálló, majd előreirányuló ramus ossis ischiiből áll. A megtörés helyén hátra- és lefelé tekintő nagy kiterjedésű, a szár megvastagodását előidéző érdes terület az ülőgumó (tuber ischiadicum) található. Az érdesség a comb flexor izmainak eredéséül szolgál.

Szeméremcsont

Teste (corpus ossis pubis) a csípőízületi árok alsó részét alkotja, ebből előrefelé, medial felé és lefelé indul el a csont V alakú szára (ramus ossis pubis), mely az ülőcsont szárával az elfedett nyílást (foramen obturatum) fogják közre, melyet izmok eredéséül szolgáló kötőszövetes lemez zár le.

A medence szalagos és ízületes összeköttetései

A medence csontjait a kétoldali medenceízület (articulatio sacroiliaca) és elöl a symphysis pubica tartja össze. A medencének ezenkívül több fontos önálló szalaga is van, amelyek a medence üregének körülzárásában döntő módon részt vesznek.

Medenceízület

A keresztcsont és a medencecsont (nyíró erőkhöz alkalmazkodó) fül alakú, dudoros ízfelszínei (facies auricularis) közt keletkező rostosporc borítású feszes ízület.

A keresztcsont-csípőcsonti (SI) ízület konstrukciós vezérelve a gerinccel szilárdan egybeépített, meghatározott, és csupán kevés mozgást biztosító szerkezet létrehozása.

Az ízület tokja igen szoros, szalagkészüléke főleg hátul igen erős. Elöl szinte nincs is szalag, csupán maga az ízületi tok, ill. felette a két csont közét áthidaló csonthártya megerősödése.

Symphysis pubica

A szeméremcsontok összeköttetése, a szimfízis nem valódi ízület, hanem inkább porcos kapcsolódás, mert a két csontfelszínt elöl és felül kissé vastagabb (némileg ék alakú) rostporcos lemez köti össze.

• Belsejében rés található, amely valamelyest emlékeztet a valódi ízületek üregére, ezért egyes leírások a valódi (feszes) ízület felé átmenetnek fogják fel. A két szeméremcsont csonthártyája a porckorong felett elöl, hátul, de főleg felül és alul szalagszerű megerősödéssel megy át egymásba. Szüléskor rugalmasan tágul.

A medence saját szalagjai

Ligamentum iliolumbale: a 4. és az 5. ágyékcsigolya harántnyúlványát és a csípőtaréj hátsó részét összekötő szalag.
Ligamentum sacrospinale: közel vízszintes lefutású erős szalag, amely az ülőtövist (spina ischiadica) az alsó keresztcsonti csigolyák (és részben a farkcsont) oldalsó széléhez köti.
Ligamentum sacrotuberale: legyezőszerűen, szélesen a hátsó csípőtövisekről és a keresztcsont oldaláról eredő szalag, mely az előbbi külső oldalán vele kereszteződve húzódik le az ülőgumóhoz, amelyen sarlóalakban előrehúzódó szegéllyel végződik.
Membrana obturatoria: az elfedett nyílást elzáró hártyaszerű lemez. Felül megfelelő lyukat hagy ki a hártyát kívülről és belülről is fedő hasonnevű izmokkal együtt alkotott ér-ideg csatorna (canalis obturatorius) számára.

A lig. iliolumbale a hasüreg alsó részének hátsó falát, a másik három saját szalag a medence falát, és főleg annak alsó nyílását körülvevő hiányos csontfalat egészítik ki (a belső csípőizmokkal közösen).

Csípőízület

A csípőízület (articulatio coxae) a combcsont feje (caput femoris), valamint a medencecsont csípőízületi árka (acetabulum) által alkotott gömbízület. Az ízületi árkot a vállízülethez hasonlóan rostosporc-gyűrű (labrum acetabulare) mélyíti. A combfej nem közvetlenül kapcsolódik a femur diafíziséhez, hanem egy viszonylag hosszú, ferde lefutású nyakon keresztül.

• A normál nyakszög (collodiafizeális szög) 130° körüli, jelentősége elsősorban a teherkar és erőkar megosztásában van, mely normálisan 3:1 arányú. Ettől eltérő konfiguráció (varus vagy valgus csípő) vagy a nyakra ható nyírőerőket, vagy a fejre ható nyomóerőket fokozza.

A csípőízület biztosítja a kapcsolatot a medenceöv és az alsó végtag között. A vállízülethez hasonló, de speciális gömbízület (a fej több, mint 50%-a a vápában van), mozgástartománya bizonyos irányokban jóval korlátozottabb, és egyben szilárdabban is egyben tartott. Az ízületet részlegesen üvegporc borítja, az izületi árkot félhold alakban, melynek bemetszését kötőszöveti szalag (lig. transversum acetabuli) hidalja át, a fejen kis porcmentes bemélyedés van. A porchiányon át halad a lig. capitis femoris, mely ereknek biztosít helyet a combcsont fejének és nyakának táplálására.

• Az ízületet bő tok veszi körbe, melyet szalagok erősítenek. Az erősítő szalagok mélyebb rostjaiból álló a gyűrűszalag (zona orbicularis) a combcsontot a nyakánál körülfogva rögzíti a medencecsonthoz.

A csípőízület mozgásai

A vállízülethez hasonlóan, a mozgásokat itt is a tér három fő síkjában jellemezzük.

Frontális sík

A távolítás (abductio) egyénileg (kor, nem és testgyakorlás szerint) igen változó, átlagban 30-40° körül lehet.

A közelítés (adductio) nyújtott csípőízület mellett csak a combok összeütközéséig vihető, kicsit előre tartott combnál kb. 25°-ig.

Szagittális sík

A hajlítás (flexio) esetén az erős külső szalagok a combnyakról lecsavarodva meglazulnak, és a comb jelentősen előre lendíthető (a hátsó combizmok megfeszülése miatt csak behajlított térd mellett) majdnem annyira, hogy a comb elülső felszíne eléri a has elülső felszínét. (E mozgás lehetséges terjedelme egyénileg is nagyon változó.)

A feszítés során a szalagok spirálisan a combnyakra csavarodva megfeszülnek, és minimális mozgás után érvényesül a gátló hatásuk.

• Gyakori mozdulatforma a comb csaknem vízszintes kinyújtása hátrafelé (pl. műkorcsolya, torna). A valóságban az e mozgást végző, a támaszkodó végtag csípőízületében erősen előrehajlítja a medencét, így a másik csípőízületében a combot hátrafelé felemelheti.

Horizontális sík

A hajlított comb távolítható (horizontal abduction) és közelíthető (horizontal adduction).

A vállízülethez hasonlóan a csípőízület mozgásai is (síktól függetlenül) tetszés szerint kombinálhatók, a combot előre- és kissé oldalfelé irányuló kúppalást mentén körül lehet hordozni (circumductio), ill. bármely helyzetben rotálható.

A csípőízületben illeszkedik a medenceövhöz a szabad alsó végtag, mely 3 részből áll: comb (femur), lábszár (crus) és láb (pes).

Más főemlősökkel szemben, amelyeknek alsó végtagja kapaszkodó kéz jellegű tagrészben végződik, az ember lába egész talpára (helyesebben ennek egyes pilléreire, a sarokcsontra, a lábközépcsontfejekre és lábujjbegyekre) támaszkodó specifikus járó- és futólábbá alakult.

Annak ellenére, hogy az alsó végtag vázszerkezetében (és izomzatában is) statikus "szempontok" állnak előtérben, a szabad alsó végtag hatalmas erők átvitelére, és kezdősebességek elérésére alkalmas szerkezet.

Comb

A comb vázát a test legnagyobb (főleg leghosszabb), előre gyengén domború ívű, hengerded alakú csöves csontja, a combcsont (femur) alkotja.

Proximalis végdarabját a kb. 5 cm átmérőjű gömb alakú caput femoris képezi. Üvegporccal borított felszíne egy teljes gömbfelszínnek mintegy kétharmada, a fennmaradó egyharmad egy viszonylag hosszú, ferde lefutású nyakba (collum femoris) megy át, melyen keresztül a combfej kapcsolódik a femur diafíziséhez.

• A normál nyakszög (collodiafizeális szög) 130° körüli, jelentősége elsősorban a teherkar és erőkar megosztásában van, mely normálisan 3:1 arányú. Ettől eltérő konfiguráció (varus vagy valgus csípő) vagy a nyakra ható nyírőerőket, vagy a fejre ható nyomóerőket fokozza.

A nyak és a test átmeneténél két csontgumó helyezkedik el, a nagy- és a kistompor (trochanter major et minor), melyek izmok tapadási helyéül szolgálnak. A két tomport hátul a test-nyak határnak megfelelően erős csontléc (crista intertrochanterica) köti össze.

A distalis végdarab fokozatosan szélesedik ki haránt irányban, és két porccal borított bütyökben (condylus medialis et lateralis) végződik. A két (megközelítően közös, harántállású tengellyel bíró) condylus lényegében két párhuzamos állású lapos henger, amelyek elöl csontosan összeolvadnak. Összeolvadásuk elülső, gyengén kivájt, lefelé ékalakban keskenyedő felszínét ugyancsak üvegporc borítja. Ez a térdkaláccsal összeilleszkedő facies patellaris.

Lábszár

A lábszár vázát az alkarhoz hasonlóan két hosszú csöves csont, a mediális elhelyezkedésű sípcsont (tibia) és a laterális szárkapocscsont (fibula) alkotja.

Sípcsont

Háromszögletű hasábhoz hasonló testet, tömegesebb proximalis és karcsúbb distalis végdarabot különböztetünk meg.

A proximalis vég oszlopfőszerűen kiszélesedik két felfelé vízszintes állású, gyengén kivájt, kettős ovális porcfelszínnel (facies articularis superior) borított condylusszá (condylus medialis et lateralis). A kettős porcfelszínek felfutnak a közöttük kiemelkedő dombra (eminentia intercondylaris).

A lateralis condylus hátsó-alsó oldalán a szárkapocscsont fejével való ízesülésre szolgáló lapos porcfelszín (facies articularis fibularis) található. Ettől ferdén le- és medial felé futó érdes vonal (linea musculi solei) húzódik a csont középdarabjára (a gázlóizom eredési helye).

A proximalis végdarab alatt egy nagy érdesség (tuberositas tibiae) tűnik fel (a térdfeszítő izmok tapadási helye). A sípcsont külső oldalán végigfutó érdesség (margo interosseus) a hasonnevű csont közötti hártya eredési helye.

A distalis végdarab négyszögletűen kiszélesedve elölről hátrafelé haladó görbületű, porccal borított, vájt hengerfelszínnel végződik (facies articularis inferior) az ugrócsonttal való ízesülésre. Medialis oldalán a csont a medialis bokanyúlványban (malleolus medialis) folytatódik, amelynek lateralis oldalára az ízületi felszín ráterjed.

Szárkapocscsont

Két, bunkósan megvastagodott végdarabja kivételével izmok közé rejtett karcsú pálcaszerű csont. Mint hordozószerkezet alárendelt jelentőségű, csupán alátámasztja a sípcsont lateralis condylusát, ezenkívül az erős lábszárizmok eredéséül is szolgál.

Proximalis végdarabja a felfelé az apex capitis fibulae-ban kicsúcsosodó caput fibulae, amely medial felé előre- és felfelé néző lapos ízfelszínnel (facies articularis capitis fibulae) illeszkedik a sípcsont lateralis condylusához.

A fej alatt a csont nyakszerűen összeszűkülve megy át a testbe, mely nagyjából háromszögletű hasáb, és több csontos él látható rajta, közülük egy, a medial felé tekintő margo interosseus megjegyzésre méltó, mely a hasonnevű csont közötti hártya tapadási helye.

Distalis vége megvastagodva, és a sípcsontnál mintegy 1 cm-rel lejjebb érve a külső bokát (malleolus lateralis) képezi, és az előbbivel együtt a bokavillába fogja a lábtő ugrócsontját (talus). Distal felé ízfelszíne nincsen, csupán medial felé tekintő, majdnem függőleges állású ízfelszíne az ugrócsont trochleájának oldalsó felszíne számára (facies articularis malleoli).

A sípcsont és a szárkapocscsont összeköttetései

A szárkapocscsont fejét a sípcsont külső condylusához feszes ízület (articulatio tibiofibularis) rögzíti. Distalisan nincs ízület, a két csont distalis részét elöl és hátul erős szalagok (syndesmosis tibiofibularis) fogják össze. A sípcsont és a szárkapocscsont margo interosseusait egy köztük kifeszülő rostos lemez (membrana interossea) köti össze. Erek átbocsátására e hártya felső részén nagyobb, alsó részén néhány kisebb nyílás van.

Térdízület

A térdízületet (articulatio genus) az emberi test legnagyobb méretű, a kapcsolódó hosszú csontok folytán (nagy erőkarok) a legnagyobb passzív erőhatásoknak kitett, és egyben legbonyolultabb felépítésű ízülete, melynek alkotásában közvetlenül csak a comb- és a sípcsont, valamint a térdkalács (patella) vesz részt, a szárkapocscsont csak a fején tapadó szalag (ligamentum collaterale fibulare) révén másodlagosan.

• A térdkalács a térdízület tokjába elöl, de egyben a comb feszítőizmainak inába is beágyazott szelídgesztenyéhez hasonló alakú, de annál laposabb csont. Felfelé tekintő lapos basisa, lefelé tekintő csúcsa van. Hátrafelé tekintő, gyenge függőleges léccel elválasztott ízfelszíne a combcsont facies patellarisával ízesül.

Mechanizmusa szerint szigorúan véve trochoginglymus, de felépítése szerint inkább a tiszta ginglymushoz hasonló.

Ízfelszínek

Mind elöl, mind hátul, mind pedig a condylusok oldalain egy-egy ék alakú terület marad szabadon az érintkező ízfelszínek között, amit az ízület rostporcos meniscusai töltenek ki.

Mindkét meniscus C alakú, a meniscus medialis félholdhoz hasonló, és sagittalis irányban nagyobb átmérőjű, mint a meniscus lateralis, amely majdnem zárt gyűrűt képez. Függőleges átmetszetben a meniscusok ék alakúak, erősen vájt felső felszínnel. A lateralis meniscus mindkét, és a medialis meniscus hátsó csúcsa az eminentia intercondylarishoz rögzített. A medialis meniscus elülső végét egy harántul futó szalag (ligamentum transversum genus) rögzíti a lateralis meniscus elülső széléhez. A medialis meniscus külső keskeny felszíne végig, a lateralisé egy kisebb rész kivételével rögzül az ízületi tokhoz.

• A meniscusok nem csupán kiegyenlítik a két ízfelszín közötti egybevágóság hiányát (incongruentia), hanem a térdízület minden helyzetében más helyzetbe kerülnek, és más alakot vesznek fel. (Behajlított térdízület mellett ugyanis a combcsont condylusainak sokkal kisebb sugarú hátsó része kerül szembe a sípcsont ízfelszínével, mint nyújtottabb helyzetben.)

Ízületi tok

Elöl a facies patellaris felső részén eredve felfelé türemkedik (recessus suprapatellaris), és összeolvad a felette lévő, és eredetileg különálló izomtömlővel (bursa suprapatellaris). Innen boltozatosan visszavonul, és a combfeszítők alatt lefelé haladva részben tapad a térdkalács ízfelszíne felső részén, részben a térdkalács két oldalán lefelé húzódik. A térdkalács felszíne a tokba van mintegy beillesztve, alatta az ízületi tok elvékonyodik, és azt a térdkalács alsó csúcsát körülölelő zsírtest (corpus adiposum infrapatellare) kidomborítja. Végül a meniscusok érintésével az ízületi tok a sípcsont condylusainak elülső szélén tapad.

Hátul közvetlenül a combcsont condylusai felett ered, és ráfeszülve a condylusok hátsó felszínére, összenő a meniscusok hátsó részével, ezután közvetlenül tapad a sípcsont condylusainak széléhez. A tok itt általában vaskos és feszes, ami által akadályozza a térdízület túlfeszítését.

Oldalt a tok a combcsont porcfelszíneinek a szélén ered, szorosan összenő a meniscusszal, majd a sípcsont porcfelszíneinek külső széléhez rögzül.

Szalagok

Mint minden ginglymusnak, a térdízületnek is a legjellemzőbb szalagjai a két oldalszalag:

• a ligamentum collaterale tibiale a combcsont epicondylus medialisa tájékáról eredő, az ízületi tokkal és a meniscus mediális oldalával összenőtt lapos szalag, amely a sípcsont mediális bütykén tapad,
• a ligamentum collaterale fibulare zsinegszerű önálló, az ízületi toktól és a lateralis meniscustól független szalag, amely a combcsont epicondylus lateralisától a szárkapocscsont fejének csúcsához feszül ki.

Annak megfelelően, hogy a térd voltaképpen nem egy, hanem két párhuzamos állású és közös tengelyű ginglymus, két belső, egymást keresztező "oldal"-szalaggal (keresztszalag) is rendelkezik (ligamentum cruciatum anterius et posterius), melyek ferde lefutásukkal úgy hidalják át a combcsont és a sípcsont közötti távolságot, hogy egyes kötegeik a térd minden helyzetében eléggé feszesek, tehát az oldalszalagok ellazult helyzete mellett is összetartják a térdízületet. Erősebb megfeszülésük (más kötegeikben) a térd nyújtott, ill. igen erősen behajlított helyzetében következik be.

• Elülső keresztszalag (ligamentum cruciatum anterius) a lateralis condylus medialis felszínén ered, s előre- és lefelé halad az eminentia intercondylaris elé,
• Hátsó keresztszalag (ligamentum cruciatum posterius) a medialis condylus lateralis felszínéről ered, és hátra száll le az eminentia intercondylaris mögé. Egy kis nyalábja a meniscus lateralis hátsó szélébe olvad be (ligamentum menisci lateralis, Robert-féle szalag).

Az ízület hátsó tokjába a sípcsont mediális condylusa felől (voltaképpen a félighártyás izom tapadó inából) erős szalag sugárzik felfelé és lateral felé (ligamentum popliteum obliquum).

Szigorú értelemben nem a térdízülethez, hanem a comb feszítő izmainak ínrendszeréhez tartozik a ligamentum patellae, mely a térdkalácsot a tuberositas tibiaehoz rögzítő szalag. Két oldalán egy-egy további inas szalagos készüléket találunk (retinaculum patellae mediale et laterale), amely hozzájárul ugyan a térdkalács oldalirányban való rögzítéséhez, de mégsem ízületi szalag, hanem a térdkalácson tapadni már nem tudó medialis és lateralis combfeszítő izomrészeknek a sípcsont elülső felszínén rögzülő ínrostozata.

Nyálkatömlők

Az előzőkben már említett bursa suprapatellarison kívül a térdízület körül számos önálló (az ízület üregével össze nem függő) nyálkatömlő található.

A térdízület mozgásai

A térdízület a lábszárnak kétféle mozgási lehetőséget biztosít, flexio-extensiot és a hossztengelye körüli rotatiot.

A lábszár flexiója és extensiója

A flexio-extensio tengelye állandóan vándorol az ízületi hajlásszög függvényében, ami a combcsont condylusai alakjának (az Archimédesi spirál sugarának változása) a következménye. Ennek eredményeként a sípcsont befelé mozog hajlítás során, és kifelé mozog feszítés alatt.

A flexiót csak a keresztszalagok egyes részei gátolják, de a hátsó lágyrészek összetorlódása és az elülsők megfeszülése már előbb (kb. 130-140°-os állásnál) akadályozza a hajlítást.

• A térdkalács alsó része körül betüremkedő zsírtest párnaszerűen körülágyazza és kiegyenlíti a térdkalács ízfelszínei és a condylusok előrekerült alsó felszínei közötti egybevágósági hiányt.

Az extensió gátlásában több tényező találkozik össze. Az oldalszalagok behajlított térd mellett aránylag lazán hidalják át az eredésük és a tapadásuk közti távolságot, míg kinyújtásnál a condylus nagyobbodó radiusa miatt fokozatosan megfeszülnek. Ez a feszülés normális erősségű szalagok mellett a térd nyújtott állása mellett oly fokot ér el, hogy a feszítést tovább nem engedi.

• Még két tényező járul hozzá a további feszítés gátlásához, az erős hátsó ízületi tok és a keresztszalagok bizonyos kötegeinek megfeszülése.

A lábszár rotatiója

A térdízület rotatiója, a lábszár hossztengelye körüli forgó mozgása csak behajlított térd, azaz ellazult oldalszalagok mellett lehetséges (nyújtott térd mellett az egész szabad alsó végtagot a csípőízületben rotáljuk).

A láb csontjai

A lábszárhoz a láb a bokaízületben (articulatio talocruralis) rögzül, a kézhez elvileg hasonló vázzal bír, azaz lábtőre (tarsus), lábközépre (metatarsus) és ujjakra (digiti) tagozódik.

A lábtő csontjai

A lábtő csontjai (ossa tarsi) semmiféle didaktikailag hasznos rendszerbe nem foglalhatóak:

• ugrócsont (talus),
• sarokcsont (calcaneus),
• sajkacsont (os naviculare),
• ékcsontok (ossa cuneiformia),
• köbcsont (os cuboideum).

A lábközép csontjai

Az I-V. lábközépcsontok (ossa metatarsalia), az I. kivételével (mely rövid, vaskos) hosszabb, karcsú csöves csontok, kétoldalt erősen levágott gömb alakú fejekkel. Középdarabjai harántirányban erősen összenyomottak, a talp felé éles élt képeznek.

A lábujjak csontjai

A lábujjak csontjai (ossa digitorum pedis) a kéz ujjperceihez hasonló, de azoknál jóval csökevényesebb, kezdetlegesen kidolgozott idomú csontok. Számuk azonos a kéz ujjperceivel. Különösen a középpercek a II-V. ujjon igen rövid bab-borsó nagyságú csontocskák; a körömperc az V. ujjon csökevényes. Az öregujj (hallux) két ujjperce a kéz hüvelykénél általában rövidebb, de sokkal vaskosabb.

A láb ízületei

A láb a lábszárral a bokaízületben ízesül, a kéz vázával ellentétben azonban csak egyetlen lábtőcsont, az ugrócsont révén.

Bokaízület

A bokaízület (articulatio talocruralis) vagy más néven felső ugróízület ginglymus (csuklóízület), melynek alakításában a sípcsont és a szárkapocscsont distalis részei által alkotott bokavilla és a lábtőcsont trochlea tali-ja vesznek részt.

Tokja főleg elöl, de hátul is papírvékonyságú, eléggé bő hártya, oldalt az erős oldalszalagokkal összenőtt, ezért külön nem látható.

Jellegének megfelelően igen erős oldalszalagokkal bír, amelyek a belső és a külső bokáról legyezőszerűen sugároznak szét az ugrócsontra, a sarokcsontra és medialisan még a sajkacsontra is.

Mozgásai

Egyenes álláskor a lábszárhoz derékszögben álló lábat dorsal felé 15°-nyira (dorsalflexió), plantar felé 40°-nyira (plantarflexió) hajlíthatjuk.

A láb ízületei

A lábtő egészben feszes ízületek által összetartott szerkezet, azonban az ugrócsontnak a többi lábtőcsonttal alkotott ízületei (alsó ugróízület) nem feszes, hanem korlátozott mozgékonyságú egytengelyű ízületetek (articulatio talocalcaneonavicularis, articulatio subtalaris). Közös szalagkészülékéhez tartozó fontosabb szalagok a ligamentum calcaneonaviculare plantare és a ligamentum talocalcaneum interosseum.

A láb további ízületei szerkezetileg megegyeznek a kéz analóg ízületeivel.

Mozgásai

A láb befelé rotálva kissé plantarflectálódik, adductáltatik és supinálódik (a talp belső széle feljebb kerül), kifelé rotatiókor a láb dorsalflectálódik, abductáltatik és pronálódik (a belső talpszél mélyebbre kerül). A valóságban a lábtő más ízületeiben való csekélyebb mozgások hozzájárulása folytán a láb ennél sokoldalúbb mozgásokat végezhet, és alkalmazkodni képes a talaj egyenetlenségeihez.

A láb szerkezete

A láb boltozatos szerkezet, amelyen hosszanti és harántboltozatot különböztetünk meg. A boltozatot erős szalagok, inak és az izmok.olyan szorosan tartják össze, hogy egészséges láb a test tömege alatt nem deformálódik észrevehető módon. Ennek ellenére a boltozatszerkezet rugalmas, és a járás, ugrás stb. közben előforduló rázkódásokat csökkentő konstrukció. Fontos szerepe a boltozatos szerkezetnek, hogy nyomástól védetten engedi a talp területére belépni, s ott a lábközépcsontokig futni, ill. elágazódni a láb ereit és idegeit. Továbbá a talp izmai is védettek a közvetlen összenyomástól.

A hosszanti és harántboltozat által a lábra nehezedő nyomás pillérekre oszlik el. Hátsó pillére a sarokgumó, elülső pillérei a két szélső lábközépcsont feje.

• A lábboltozat hosszanti ívére nem az ív közepén, hanem az ennek hátsó részén, és a kissé medialis oldalán levő ugrócsontra nehezedik az egész test tömege. Ezt a tömeget az alatta levő, de kissé lateral felé eltolt sarokcsontra, és előre, a sajkacsontra viszi át.


• A harántirányú boltozat az ékcsontok és a talpközépcsontok basisainak lefelé elkeskenyedő ék alakja folytán keletkezik, és még a lábközépcsontok vonalában is érvényesül oly módon, hogy a II-IV. lábközépcsont fejei még terhelt lábon is magasabban állnak, mint az I. és az V. lábközépcsont feje, ezáltal a lábközépcsont-fejek vonala közepén jelentkező teher egyenletesen oszlik meg az egész vonal mentén. Jelentősége, hogy a talp közepének lágyrészei a hosszanti boltozaton belül szinte még külön biztosított hosszanti csatornában juthatnak előre a lábközépcsont-fejekig.

A lábujjak gyengén felfelé ívelt váza folytán csak az ujjbegyek érintkeznek a talajjal. Legfontosabb az öregujj, amelynek a járásban az a szerepe, hogy a hátul levő végtag „elrugaszkodását” biztosítsa a talajtól, ennek megfelelően az öregujj hajlító izma és ennek ina igen erős. A többi ujj inkább csak egyensúlyozó mozgást végez, a labilis egyensúlyban levő test ide-oda dőlését a lábujjak finom játéka billenti mindig vissza a függőleges helyzetbe.